2014. április 18., péntek

Megjött a nyuszi, avagy Barbi csomagja



Borzasztó szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, mint Ti...hogy amikor látjátok, hogy magam alá kerülök, azonnal külditek az energiát, akár ilyen formában is, mint ahogyan most Barbi tette... Öröm volt Annával bontogatni a csoda dobozt, amiben mindenkinek megvolt a kis valamije.

Annácskámnak a nyuszi, a hajcsatok, a gyűrű, a Dörmik...nekem meg a díszdoboz, és a nyaklánc, meg a fülbevaló...
Látjátok, milyen apró hímzés van ezen az eleve apró fülbevalón??? Hihetetlen...

Barbit megtaláljátok a facebookon ITT és a blogját ITT.
Mindkettőt érdemes szorosan követni, mert pazar!









2014. március 22., szombat

Kárpitozás gyakorlat

Elkezdtem a miniatűrökkel foglalkozni, mert kislány korom óta vágyom egy olyan igazi, nagy babaházra (mert egyelőre az életnagyságúra nem sok esélyem van).

Pepitől kaptam ezt a kis széket néhány másik bútorral egyetemben abban a biztos tudatban, hogy úgyis átalakítom a magam ízlése szerint és ez így is lett.
Nagyon érdekes volt szétszedni, és meglátni, valójában hogyan készül egy ilyen darab. Izgalmas lehet  ezzel foglalkozni. Látszik rajta, hogy valaki  kézzel állította össze, kifaragta és a többi...
Csoda klassz lett.









2014. március 12., szerda

Pofonegyszerű filc masni + tutorial!


Nagyon egyszerű masni tutorialt hoztam, látszik, hogy ezer mód van a felhasználására, a sapkáktól, kardigánoktól kezdve, a hajpántokon át, az egész kis méretben elkészített könyvjelzőig a gémkapoccsal.



Különösebb szabásmintára nincsen szükség. Másfél centiméteres csíkot vágunk, egy 6 cm és egy 8 cm hosszút. A maradékot én hosszában félbe vágtam, abból alakítom majd ki a középső részt a végén, ami így értelemszerűen kb 5-7 mm széles.


A 6 cm-es csík lesz az alap, a 8 cm-es csík két végét szemben összeöltjük egymással és úgy igazítjuk, hogy a varrás középre essen, ezt úgyis eltakarja majd a végén a filc.

Amikor összevarrtuk a két végét, nem kell levágni a cérnát.
Egyszerűbb, ha azonnal összefogjuk az alappal és azzal a cérnával rögtön körbe is hurkoljuk a két részt jó szorosan.
Utána következik a kitűző alap felvarrása.
Teljesen úgy kell varrni, mintha egy sima anyag lenne, mert ez a varrás is takarás alatt lesz a végén, de így garantált az igazi tartás.


Amikor megvan az alap is, akkor odaöltjük a keresztben futó takaró filc egyik végét és jó erősen megfeszítve összeöltjük a másik végével, a maradékot pedig levágjuk.Ezt az utolsó lépést már ragasztással is megoldhatja, aki szeretné, a tartást úgyis a varrott alap adja. Ez már csak "díszítés, funkciójában nincsen több feladata.





2014. március 10., hétfő

Lámpa újjászületés

Volt a piacon egy jó kis lámpatest, nagyjából fél méteres darab, masszív, kis sérüléssel, de az nem számottevő. Amikor megkérdeztem, mennyi az ára, az eladó azt mondta, hogy azt sem tudja, mi az, úgyhogy mondjam én. Na, mondom, itt az én időm, legyünk nagyvonalúak, 500 Ft-ot mondtam. Hogy ne legyen igazam, 800 Ft-ért hoztam el, mondanom sem kell, madarat lehetett volna fogatni velem, mert már volt itthon egy trapéz alakú ernyőm, amihez pont egy ilyen jellegű testre volt szükségem.


Lefestettem és feltettem rá az ernyőt, amire kézzel feszítettem rá az étkező székek kárpitozásánál megmaradt anyagot. Olyan bőrkeményedések nőttek az ujjaim végére, hogy öröm volt nézni...

A sima ernyő váz aránytalanul kicsi lett volna, ezért azonos anyagból fodrokat varrtam az aljára. De még így is túl egyszerűnek tűnt nekem, ezért előkotortam azt a másik fodrot, amit egy régi felső aljáról vágtam le, még évekkel ezelőtt. És csodák csodájára, remekül működtek együtt.


A lámpa igazi hangulatfényt ad, szinte semmit nem enged át az ernyőn levő vastag anyag. A szívem csücske lett, öröm ránézni...

Fülbevalóknak ...(+tutorial)

Van, hogy évekig vár egy terv, mire megvalósítom. Így járt ez a fülbevaló tartó is, amit már mindenféle variációban láttam a pinteresten, és ezáltal pontos képet kaptam arról is, én milyet szeretnék.
Ovális keret, díszített, de nem túlságosan.
Fehér.
A csipke teliben, nem csak a csíkokban, mert a fülbevalók súlya előbb-utóbb úgyis lehúzza,bármennyire is kikeményíteném.

Ezek után most vasárnap ráleltem az ideális keretre...


Naná, hogy első dolgom az volt, hogy fehérre fessem. Martha Stewart akril festék Wedding cake színét használtam. Gyorsan szárad, könnyű kezelni, nem csíkos, nem büdös, szóval csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. A Hobbyművész hálózatában szerzem be általában.

Szükség lesz továbbá csipkére és kárpitos tűzőgépre. Az utóbbi vaterán is van, vagy nagy barkácsáruházakban, 2-3000 Ft körül is már.


Én az akasztóját is csipkére cseréltem, csak hogy ha már lúd, legyen kövér, de ez nem alap feltétel. Arra gondoltam, én naiv, hogy kipróbálom a kis kárpitos szegeket és azzal rögzítem a csipkét...hát rossz ötlet volt. Maradjatok a tűzőgépnél. Tízszer biztosan gyorsabb és sokkal tartósabb, erősebb eredményt is kaptok.


A képen látszik, hogy ez a csipke alapvetően tüll. Nagymamám alsószoknyája volt, Mindenképpen úgy akartam felhasználni, hogy az méltó legyen az emlékéhez, és úgy érzem, ez a funkció abszolut az. De ha még egyszer szegekkel akarok pókháló finom tüllt rögzíteni, lőjetek le...

Tehát akkor vissza az elkészítéshez.
A keret elkészítése után próbáljuk oda a csipkét és vágjuk ki a megfelelő formát.
A rögzítés és a feszítés a kárpitozáshoz hasonló módon középről kifelé haladva történik.
Először meg kell tűzni alul középen, majd felül középen, vigyázva, hogy egyenes legyen a minta (ha van) és utána jön ugyanez, két oldalt középen. A következő tűzések mindig a már meglevők közé fél útra kerüljenek, akkor biztosan egyenletes lesz a végeredmény!
Legalább centinként egy tűzésre szükség lesz!


Én a végén finomítottam még a kereten, a fehér festék visszacsiszolása után leheletnyit előtűnt az arany és azt nem állhatom, így egy kis fehéret rákentem a csiszolt részre és azonnal vissza is töröltem, így a fénye elveszett.


Továbbá nagyon ügyeljetek rá, hogy a csipkét ne feszítsétek túl, mert elszakad, pláne, ha régi...így jártam én is, a felső részen látszik, nem egyenletes a dolog. A nagy feszítésben eltéptem, éppen a keret mentén, úgyhogy kicsit túl kellett húznom, hogy eltűnjön a lyuk...ennek meg ez a csáléság lett az eredménye...
No, de sebaj.
Kézműves körökben az ilyen hibát nevezzük "báj"-nak, igaz, csajok?:)))

2014. március 2., vasárnap

A piac, a piac....

A mai piac több szempontból is rekord eredményekkel zárult.
Nagyon hó vége van (gazdaságilag, hiszen naptár szerint másodika, de a juttatások ideje még nem jött el, ugye...) Semmiképpen nem akartam kihagyni a piacot így sem, bár a szokásos keret felével vágtam neki, a piac feléig jutottam és egy vasam sem maradt.

Utólag visszagondolva egy cseppet sem bánom, mert ami jött velem az mind olyan volt, hogy nem hagyhattam ott. Tovább azért nem mentem, hogy ne fájdítsam a szívem.

Ennek megfelelően 5-re értem oda, 7-re már itthon voltam, a család még csak akkor kelt fel.

Egy ideje elkezdtem figyelni a mintás porcelánokat, és bár még mindig nagyon kevés mintája tetszik, ha tetszik egyáltalán, ma találtam egy Villeroy készlet-töredéket, ami teljesen a szám íze szerint való. Én nem is értem, hogyan várt meg.
A tapasztalatom ugyanis az mostanában, hogy csak akkor van esélyem találni valamit, ha egyenesen én szedem elő a dobozból. Hajnalban, ötkor, még sötétben, elem lápával. Különben, ha már ki  van téve a földre, azonnal felkapják a jó holmikat. Ez a készlet mégis ott volt, hibátlanul, bár hiányosan és mikor itthon kivakartam a koszból, az egész konyhát betöltötte a fénye.


Ezt a leveses tálat pedig éppen úgy találtam, ahogyan az imént kifejtettem.
Vannak megérzéseim. Vannak dobozok, amikbe bele kell néznem. Legeltetem a szemem a földön és érzem, hogy melyikbe kell belenéznem. Abban általában találok is valamit, ám álmomban nem gondoltam, hogy ezt fogom találni.
Nem mai és teljesen csorba nélküli. A repedések rajta direkt jók, patinássá teszik.
Azért mégis megmaradt bennem egyfajta rajongás a fehérek iránt.Ezt nem tudom megtagadni, akkor magam tagadnám meg.


És hát a fő műsorszám, a koronaékszer...az asztalka. Tömör fa a faragások kézzel készültek. Kecses, karcsú, pont nekem való. A kanapé mellett fog szolgálni minket, lerakóként. Természetesen át fogom öltöztetni, nem úszhatja meg, de szebb lesz, mint valaha. Legalábbis az én ízlésem szerint.


Hogy miért mutatom meg őket...
Nem dicsekvésképp. Semmiképpen.

Azt szeretném ezzel megmutatni, hogy egy komplett lakást be lehet rendezni egy néhány év "gyűjtőmunkával", potom pénzből.
Kinek, mi a potom pénz:
A Villeroy készlet egy kancsó, egy cukortartó, egy kiöntő, és egy csésze együtt volt 1500 Ft, és kb 30 éves.
A leveses kb két literes és 1500 Ft volt.
Az asztalka pedig olyan fél méter magas, és 4000 Ft volt.

A szűkös anyagi keretek, épp ezért, úgy gondolom nem szabhatnak határokat a kreativitásotoknak. Nem kell mindent megvenni egyszerre, de ha úgy érzitek, eljött az ideje, akkor kis lépésekkel könnyen el lehet kezdeni. Az én első lépésem az volt, hogy mindent megpróbáltam lecserélni természetes anyagúra itthon, ami műszálas volt. A konyhai holmikat, a textileket, mindent...
Működik a dolog. És nem mellesleg nagyon szuper hobbi.
A tárgyak előéletét kinyomozni pedig tömény szórakozás. Közben pedig sokat tanulok.

A piac jó.
A piac (bár már nem annyira, mint régen), még mindig olcsóbb a kínainál, a botrányos kínálatú bútorszalonoknál és még sorolhatnám...

Aki még nem tette, egyszer menjen el...csodákat láthat....

2014. február 14., péntek

Harisnyatartóból könyvtámasz

Rengeteg "funky junk" blogot nézegetek, és nagyrészt el is tévedek bennük, s közben minden alkalommal megállapítom,mennyire korlátolt vagyok. Bizonyos szempontból igen szűkösek a fantáziám korlátai, magát teljes mértékig adó megoldások felett siklik el a figyelmem, homlokra csapós megoldásokat látok nap mint nap.

"Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe???" -ismerős?

Megpróbáltam kicsit edzeni magam, megpróbáltam szabadon engedni megzabolázott fantáziám, levettem róla a kötőféket és ostorral egy hatalmasat suhintottam a farára.
 De az csak állt ott mereven tovább...mert ez így nem megy.

 Ugyanúgy lassan mer csak ellépni, mint ahogy lassan húztam köré szorosra a szárat. Úgy vélem azonban, gyakorolni lehet ezt is, mint mindent, s mint minden másnál, ennél is érvényes a "gyakorlat teszi a mestert" mondás. Ha összehasonlítom,mennyire képtelen voltam egy pár hónapja kitörni a megszokott elképzeléseim közül, és hogy mennyire merész vagyok most a témában, nagy különbséget látok. Nem csak érzek, látok is, elég összehasonlítani például az elkészült képeket.

Most például borzasztó motivált vagyok, mert jönnek fotózni, ezért igyekszem gatyába rázni a dolgokat, s az apróságokat is, hiszen az ördög a részletekben rejlik.

A kezembe kerültek ezek a kötetek.
Aki a facebookos oldalon már olvasta, attól elnézést kérek, de muszáj itt is leírnom a történetüket.

Kisgyermekként nagyapám minden születésnapomra egy ilyen kötettel lepett meg, 1920-as évek kiadásai, akkor nem értékeltem eléggé, úgy látom a mai fejemmel...

De most, hogy elővettem sok mindent, amit korábban dobozokba zártam, előkerültek és muszáj volt kitennem őket, hogy nap mint nap láthassam...





Ezek a kötetek az Én Újságom Könyvei sorozat részei, az egyik kedvencem Meszes Palkó, emlékszem, többször elolvastam, és most már biztos vagyok benne, hogy mostanában újra elolvasom majd mind....

Hogy miért a kedvencem...dedikálta Lola néni 1929-ben, aki írta, és dedikálta nekem nagyapám, 1988-ban, amikor hat éves voltam. S odatűzte mellé a bibliai idézetet, amit mindig szokása volt (mindig másikat): "az Úr téged megőrizzen".
Azóta is őriz...

              




A történet tehát ennyi, nagyon fontos relikvia a számomra, ezért szeretnék nagyon vigyázni rá, és talán egyszer én is beleírhatom az unokám nevét.
Mivel nem szeretem, hogy össze-vissza dőlnek, félek, hogy leesnek, megsérülnek, készítettem hozzájuk egy személyre szabott könyvtámaszt. Azaz egy pántot, hiszen a könyvtámasz maga a könyv.

A "pánt" egy szövött szalag, a harisnyatartó a kapocs. Régi...nem új. Egyszerűen nem tudok megbarátkozni az új dolgokkal...mindeközben az újdonság varázsát, a változásokat szeretem...
No, de vissza a témához, jelentősen eltértem...

Így összepréselve olyanok, mintha dossziéban lennének, mégis láthatom őket és nem kél lábuk az én eleven, folyton mindig mindent elpakoló lányom segítségével.
A polcra kerültek, a fotózás idejére mindenképpen, hiszen szeretném, ha ilyen módon is meg lennének örökítve, talán ha Papa látja majd, megérti, hogy ha bár akkor nem értékeltem eléggé, most annál jobban.

Nem tudom, miért kell az embernek 30 egynéhány évet leélnie, mire igazán értékelni tudja azt, amit értékelni lehet s kell. Azt sem, hogy honnan ez a rengeteg türelem...talán csak a bölcsesség...amivel ő már akkor biztosan tudta, nekem ez egyszer Kincs lesz.