2014. október 28., kedd

A fehér színek szeretetéről




"Aki nem tud semmit, nem szeret semmit. Aki tehetetlen, érthetetlen. Aki 
nem ért semmit, nem is ér semmit. Aki viszont szeret is, néz is, lát is… 
Minél több tudás rejlik egy-egy dologban, annál nagyobb a szeretet… Aki 
azt képzeli, hogy minden gyümölcs ugyanakkor érik meg, mint a szamóca, 
az semmit sem tud a szőlőről. "
Paracelsus (1493–1541)

Az egyik kedvenc idézetemmel kezdeném ezt a bejegyzést. Különösebb magyarázatra szerintem nem szorul, aki érti, érti. Hogy miért vettem elő ezt a témát? Nagyon sokan ezt kérdezik meg tőlem először, amikor találkozunk, hogy MIÉRT A FEHÉR? Hol maradnak a színek? 

"...A látószervünket, szemünket ért fényinger, azaz színinger, 
végső fokon színérzetté válik az emberi szervezet magasabb fokú 
idegtevékenységének eredményeként (emlékezés, gondolkodás, 
asszociáció és lelki folyamatok révén). A színeknek közismertem 
érzelemkeltő hatásuk van, és fordítva, lelkiállapotunktól függően 
helyezünk előnybe, vagy utasítunk el színeket. Szín és érzelem 
elválaszthatatlanok." -írja Szilárd József egy helyen.

Nem nehéz belátni, hogy ha valakinek az élénk színek nem a kedvencei, annak nyilván megvan az oka. Sokan hajlamosak úgy gondolni, hogy aki nem szereti a színeket az üres, sivár belül is. Tovább menve, ha valaki "színek nélkül" él, az nem normális állapot, lelki hiányok és betegségek folyománya.
Pedig könnyen lehet, hogy az az illető csak érzékenyebb embertársainál.
Ha valaki a fehéret "csak" fehérnek látja, az nem érti meg milyen, amikor más a fehérnek ezer árnyalatát fedezi fel egy takarón vagy bármi máson.

Minden színnek rengeteg árnyalata él, és mindegyik szín egyenrangú a másikkal. Attól, hogy valakinek a kedvenc színe a fehér és annak árnyalatai, semmivel sem "szegényebb", mint az, akinek ugyanezt a vörös jelenti mondjuk.

Egy példa mindig előttem van. Amikor a fal színét választottam ki a festékboltban a hálónkba, nagyon sötét árnyalatot választottam. Korábbi tapasztalataim már igazolták, hogy ha nem választok elég sötét színt, akkor az önmagában tulajdonképpen fehérnek fog kinézni. A nappali halvány szürke színe egyértelműen fehér, egészen addig, amíg a szemünk fel nem kúszik a mennyezet alá, ami tényleg hófehér. Ott a fehérhez képest már nyilvánvaló lesz a különbség.

Nézd csak meg a két képet, a bejegyzés elején. A fekete háttér előtt levő árnyalatok sokkal tompábbak, szinte mind fehérnek látszik, amíg a fehér háttér előtt ugyanazok a színek ezerszer élénkebbek. Ebből is látszik, mennyire szubjektív a színérzékelés.

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy nem hiányoznak-e a színek. Nem is nagyon tudom értelmezni ezt a kérdést az esetek nagy részében, mert én úgy érzékelem, hogy körül vagyok véve színekkel, lubickolok bennük folyamatosan.

Nekem az élénk színek fájnak. Ez tény. Olyanok, mint egy erős túlzás, mint egy rikító, folyamatosan villogó, nagyon zavaró fényreklám.

Nyugalomra van szükségem a mindennapjaimban, egy erős bázisra, tiszta egyszerűségre. Ezt adja nekem a sok világos árnyalat.
Nekem nem hiányoznak a színek, mert telve vagyok velük. Mindenhol ott vannak körülöttem. De a magam szintjén.

Senkitől soha nem vártam el, hogy ezt megértse és amikor valaki afrikai hangulatú vagy marokkói belsőre vágyik, azzal sincsen semmi problémám.Azt viszont nem szeretem, amikor emiatt "hátrányos helyzetű"-ként kezel bárki is.
Kéne tanulni egy kis toleranciát a másik iránt, ha az alapján mond bárki ítéletet, hogy ki milyen (és mennyi) színt kedvel.

2014. október 11., szombat

Minden kezdet mesés...

Régen jelentkeztem már beszámolóval a foglalkozásokhoz kapcsolódóan. Igazság szerint nem nagyon volt időm bejegyzéseket írni melléjük, bár mindegyik megért volna egy posztot.

De nem akarok lemondani erről a dologról, mert szeretném, ha tudnátok, hogy amellett, hogy én igyekszem minél többet adni az oldalon nap mint nap, Ti is nagyon-nagyon sokat adtok vissza ebből egy-egy ilyen alkalommal.

Október eleje óta "üzemel" a műhely, pontosabban azóta van olyan állapotban, ami akár vendégfogadásra is alkalmassá teszi, és ezt nagyon vártam! Mindig is szerettem volna egy olyan helyet, ami maximálisan az ízlésem tükrözi és úgy üzemelhet, mint egy "klub", mint egy menedékház.

Itt kis létszámú foglalkozásokra nyílik lehetőség kizárólag, mert fontos szempont a mennyiséggel szemben a minőség, az eddigi tapasztalatok azt igazolták, hogy ez a 10 fős limit szükséges és jó dolog.
10 vendéggel jól tudok együttműködni, mindenkire tudok figyelni, ennyien kényelmesen el is férünk.

Az első két alkalom a jégszívekről szólt.
Azt a készletet kapták meg a vendégeim, ami egyébként meg is vásárolható nálam, ha valaki önállóan vágna bele a dologba. Ezzel csak azt szeretném sugallni mindenkinek, hogy nincsen benne semmi ördöngősség, a legfiatalabb "varrónőnk" eddig 7 éves volt és gond nélkül vette az akadályt.

 Megmutattam az alapanyagokat, megbeszéltük, mit hol lehet beszerezni hozzá és mire érdemes figyelni. Mindenki elkészítette a saját szívét, miközben bevezettem őket a "tűírás" rejtelmeibe és kellemes beszélgetés közben hamar felkerültek a kis kásagyöngyök is.
Műhelytitkok, apró információk mindig vannak, amik külön felmerülő kérdések nyomán kerülnek felszínre, ezeket is mindig igyekszem megválaszolni.





Mindamellett, hogy fontosnak tartom a maximális odafigyelést, nagyon fontosnak tartom a diszkréciót is, ezért az alkalmakon készített személyes fényképeket nem teszem közzé. Mind tudjuk, milyen kellemetlen, amikor valaki nekünk nem tetsző képet oszt meg, ebbe a hibába semmiképp nem szeretnék beleesni.




A helyszíneken készített képek esetében ezért inkább a hangulatot próbálom elcsípni, és azt szeretném megmutatni Nektek.

Hogy miért a cím...
A minden kezdet nehéz bőven nem rímelne arra, amit érzek. Nagy öröm és büszkeség a második otthonomban vendégül látni Benneteket! Úgy készülődöm, mintha a családom várnám és nagyon élvezem minden pillanatát.
Mindez azonban Dia nélkül szintén sehol sem lenne, ha nincsen Dia, nincsen Panni néni sem, aki ezt a remek kis lakást "kiszagolta" nekünk.
Úgyhogy Drága Dia, ezúton is ölellek, mindenért, de legfőképpen azért, mert segítettél valóra váltani egy ember álmát. Ez az ember pedig történetesen én vagyok.

A képekért hálás köszönetem a www.karpatifoto.hu fotósának, Ivánnak, a szervezésért pedig Melindának!

2014. szeptember 5., péntek

Liebster blog

Díjat kaptam Simonfi Ágitól, az agipilates.hu tulajdonosától, akinek köszönhetően a pilates módszer itthon is mindenki számára elérhetővé vált.
Ágival egy kedves ismerősömön keresztül találkoztam és a nyár folyamán a vendége voltam a táborban, amit a szigetmosotori Rosinante fogadóban tartott.

Az első pillanattól kezdve jól szót értettünk és nagyon megtisztelő volt a felkérés.
Hasonlóan a mostanihoz.

A díj lényege, hogy a bloggerek kérdezhetnek egymástól, és Ági kérdéseit olvasva azt kell gondolnom, hogy tényleg nagyon "rámérzett".
Lássuk hát a kérdéseket és a válaszokat:

1. Hogyan sikerül – kicsi gyerekek mellett – összeegyeztetned az írást, az alkotást és a Családot?

Igazából olyan nincsen, hogy valakinek mindig mindenre van ideje, fontossági sorrend létezik. Nálam is így működik a dolog, megvan a fontossági sorrend és ennek mentén élem a mindennapjaim. Sokszor játszom a túlélésre, amikor kicsit nyűgösebbek a kicsik, mert azok a napok nagyon nehezek.
A férjem három műszakban dolgozik, ami azt jelenti, hogy nincsenek hétvégék és ünnepek, csak A beosztás, így előfordul, hogy hét közben itthon van két teljes napot, de aztán például hétvégén három éjszakát egyedül kell kihúznom a kicsikkel. Ezzel nem is lenne gond, ha a fiam aludna, de a mai napig legalább 5-ször, 6-szor felsír éjszaka.

Hogy miért írtam ezt le...
Az egyik dolog, amin időt lehet nyerni, az az alvás elhagyása. Én úgy voltam vele, hogy mivel úgysem alhatok, akkor inkább le sem fekszem, és éjfélig biztosan fent vagyok minden nap, nem ritka, hogy 2 körül fekszem le.
Aztán 7-kor kelünk és vinni kell Annát oviba.

Biztosan egyszerűbb lesz, amikor már megszokta és nem kell minden reggel megszakadt szívvel eljönnöm, mert bár nem sír, tartja magát, de kókad a kis szája és mondogatja, hogy nem szép, hogy ott hagyom.

Segítségem anyósom, de szegényem ő is már elmúlt 70 éves és nem igazán győzi a két majmocskát. Néha még egyet is nehezen.

Haladni tehát akkor tudok, amikor István itthon van és tud segíteni. Szerencsém van, mert ebben (is) abszolut partner. Nélküle ez nem menne.
Ezen kívül igyekszem mindenbe belevonni a családot, amibe csak tudom. Együtt alkotunk, gyurmázunk, rajzolunk, együtt tervezzük meg a babaágyat, az ágyneműt, mindenben igyekszem kikérni Anna véleményét és ebben egyre inkább partner. Van egy olyan álmom, hogy egyszer őt is ugyanígy fogja érdekelni ez a dolog és akkor már egy remekül működő céget adhatok majd a kezébe.

2. Előfordult-e valaha Veled, hogy valaki oda nem illő hangnemű hozzászólást tett akár a blogodba, akár a Facebook-on? Ha igen, hogyan kezelted?

Sokszor előfordul, hogy olyan emberek minősítenek, akik nem ismernek, de már megtanultam nem felvenni ezeket a dolgokat. Fogalma sem lehet senkinek, aki csak ebből a virtuális világból ismeri a másikat, hogy az illető mit mért és miért úgy csinál, ezért nem is értem, amikor tanácsokat osztogatnak egymásnak az emberek, vagy ami még rosszabb, megjegyzéseket tesznek egymásra.

Az egyik legfrissebb tapasztalatom: az egyik kézműves társam írt egy olyan kommentet, ami nagyjából arról szól, mennyire felelőtlen dolog egy lapra feltenni mindent és vállalkozni két kicsi gyerekkel, önző mód elmerülni az alkotósdiban, mert biztosan sérülnek, amiért nem tudok velük annyit foglalkozni, blablabla...-ő például éppen csak a lényeget nem érti.

Erről az a véleményem, hogy azért, mert nem megyek el dolgozni itthonról kevesebbért, mint amennyit itthon meg tudok keresni, még nem vagyok rossz ember. Azért, mert itthon dolgozom és a lábaim körül itt lehetnek a gyerekek akár egész nap, ahelyett, hogy reggel elmennék, beadnám oviba, bölcsibe őket és este hazaesnék, attól még nem vagyok rossz ember. Félre ne értsetek, én borzasztóan becsülöm azt, aki ezt nap mint nap megcsinálja, mert iszonyú nehéz teher ez egy szülőnek...
Én amióta elkezdtem (5 éve lassan) azon vagyok, hogy kialakítsam a kereteit az itthoni munkának, mert itthon akartam dolgozni mellettük világ életemben. Már akkor is, amikor még meg sem voltak.

Nem akarok már magyarázkodni, senkinek, soha.
Ha valakinek nem tetszik, amit csinálok, aki vagyok, amilyen vagyok, elengedem. Nincsen harag. Nem kell engem mindenkinek szeretnie.
Ezt sokan úgy értelmezik, hogy flegma vagyok és feljebbvalónak érzem magam másoknál. Pedig egyszerűen csak én tudom, merre tartok, tudom, mit szeretnék és azt hogyan fogom tudni elérni és mindenkit, aki ettől az úttól el akar téríteni, egyszerűen figyelmen kívül hagyok.
Vannak barátaim, akiknek adok a véleményére azért, mert ők ismernek.
Aki nem ismer, vagy akit én nem ismerek, azt csak meghallgatom.

Tapasztaltam már annyit az Évi műhelye által, rosszat is, nem csak jót, hogy ha meg akarom óvni a lelki békém, nem tehetek máshogyan.
3. Ha lenne egy napod, ami csak a Tiéd, amin azt csinálsz, amit akarsz, mit kezdenél vele?

Ilyen nap nem volt az életemben 37 és fél hónapja legalább.
Hirtelen szerintem nem is tudnék mit kezdeni a nagy szabadsággal. Valószínűleg leülnék a szoba közepére, és azon kezdenék gondolkodni, hogy mennyire unalmas egyedül, aztán már mennék is a gyerekekkel az állatkertbe.
Nagy igazság, hogy sokszor nagyon nehéz a gyerekekkel, néha feladnám, de akkor sem tudnék élni nélkülük.
És ha nem tudom megosztani velük az örömöm vagy nem látom az arcukon a boldogságot egy apróság láttán, az nem ugyanolyan már.
4. Vannak-e olyan személyes ismerőseid, akiket a blogodnak “köszönhetsz”?

Nagyon sokan. Igazán nagyon szerencsés vagyok, mert ebben a vonzás törvényében lehet valami. Igazán hasonló embereket vonzottam be magam mellé és nagyon élvezem, hogy milyen könnyen értjük egymást fél szavakból is. Igazi barátságok is kialakultak már, ami nekem nagyon sokat jelent.

Azt tapasztaltam, hogy amit adok, azt kapom vissza, ezért igyekeztem az elejétől kezdve magamhoz mérten a legjobbat kihozni a dolgokból és folyamatosan ezt kapom vissza. Sokkal több negatív tapasztalatom is lehetne, de valahogyan mindig megúszom, talán 1-2 olyan eset van évente, amit abszolut nem tudok kezelni.



Én Editnek szeretném feltenni a kérdéseimet! Persze a dolog nem kötelező, de rég érnek ezek a kérdések bennem, ki nem hagynám az alkalmat!

1., Hogyan kezdődött a szerelem a scrapbook iránt? 
2., A gyönyörű lányaidat is érdekli a "munkád"? Hogy látod, lesz kinek átadni a stafétát?
3., Hogy érzed, mennyiben változtatott meg a netes világ? Mit csinálsz máshogyan, mit mondjuk csak néhány évvel ezelőtt a facebook előtt?
4., Hogy látod, van jövője a kézzel készített dolgoknak kis hazánkban?

2014. augusztus 29., péntek

Stencilezés textilre

Kaptam egy sablont a Decor Labortól, hogy mutassam meg, én mit hozok ki belőle, így hát az első ijedtség után (hogy mit is kezdhetnék én egy ilyen sablonnal...) elkezdtem gondolkodni rajta, hogy
milyen felületen használhatnám, ami nem fal és nem bútor. Ezek túlságosan adják magukat.

Ezért szerettem volna feltenni textilre.

A festéshez a Martha Stewart-féle akril festékeket használtam textil médiummal kikeverve, ami arra való, hogy minden akril festékből textil festéket  alakít. Rugalmasabbá teszi a kész felületet. Ugye az akril magában is vízálló lesz, száradás után, ám félő, hogy a textil mozgékonysága folytán letöredezne a túl sok igénybevétel hatására.


Sajnos úgy vettem észre, hogy ahogyan behozták hozzánk ezt a festéket, viszik is ki, mert állítólag nincsen rá kereslet. Kénytelen leszek ezentúl neten megrendelni külföldről, mert itthon is viszonylag korlátozott készlet van már csak.
Ehhez a színhez összekevertem a "ballet slipper" és a "lake fog" árnyalatokat, hogy ne legyen se túl szürke, se túl rózsaszín.


Aztán vettem észre, amikor kicsit jobban körülnéztem a lakásban, hogy igazából van már nekem itt ilyen jellegű mintám és/vagy felületem, úgyhogy talán ezért éreztem magamhoz ezt a legközelebb.


Maga a festés nem bonyolult, ha rendelkezésre áll pár dolog, és némi nyugalom...
Nálam sajnos egyik sem volt adott, úgyhogy azt használtam, amit éppen tudtam. A profi megoldás az lett volna, ha ragasztó spray-vel rögzítem az anyagra a sablont és szivacsos hengerrel végiggurítom. Akkor tuti az eredmény. Ehhez képest nekem se ragasztóspraym, se szivacsos hengerem nem volt, csak egy kis másfél centis fejű szivacsecsetem. A nyugalomről végképp nem beszélve...:D

Tehát..
Fogtam az anyagot, kiterítettem a vasalódeszkára, mert ott van egy textil huzat, amin nem csúszik el. Alá érdemes teríteni egy másik anyagot is, mert a festék kicsit átüthet, ha túl sok kerül fel.

A sablon mind a négy oldalát rögzítettem celluxszal, mert épp az volt kéznél.
Kikevertem a festéket és kevés festéket a szivacsecsetre téve függőleges mozdulatokkal bepacsmagoltam az egészet.

A ragasztóspray azért lenne sokkal jobb megoldás, mert a minta aprólékosságából kifolyólag a pacsmagolás során fel-felemelkedik a festéktől, és alá kerülhet a szín.

Amint elkészült, lehúztam róla a sablont és hagytam, hogy megszáradjon.

Amikor megszáradt, mellé illesztettem a sablont és folytattam tovább.




A párna alapja egy régi, nagyon jó esésű, nehéz vászon lepedő volt, monogrammal. A monogrammot természetesen megmentettem, bele szabtam a párna hátoldalába.
Ezért nem olyan veszélyes végereményben, hogy a festés nem egyenletes, itt-ott foltos, kopottabb, sőt, van, ahol összefolyt.
Összességében elégedett vagyok vele, nyilván, ha nem rángatta volna le rólam menet közben a nadrágot a szárába kapaszkodva és visítva a fiam, jobban tudtam volna koncentrálni rá...

 Ettől függetlenül nem adom fel, meg fogok vele próbálkozni megint, mert az asztali futó is nagyon jó ötlet, ami az egyik hihetetlen kreatív "olvasóm" fejéből pattant ki. ( Köszi, Barbi!)

2014. augusztus 25., hétfő

Műhely születik 3.

Ma reggel úgy beszéltük meg, hogy hét órakor találkozó a lakásban reggel, hogy tudjunk haladni, mert nekem délig volt kimenőm, István ment dolgozni délutánra. Ehhez képest én hajnal kettőig a net előtt ültem és keresgéltem, mit lehetne a stúdióban olcsón felhasználni, leginkább polcokat, apróságokat kerestem.

Nyilván kettőkor beájulva képtelen voltan hatkor felkelni, így némi késéssel találkoztunk szépen a lakásban. Leültünk a konyhába és néztünk aki a fejünkből Diával, elképzelni sem tudtuk, hogy mit fogunk haladni...lehetetlennek tűnt, hogy a korábbi napok lendületével haladjunk tovább...

Azonban megráztuk magunkat és nekiálltunk a varrós szobát felszabadítani, hogy lassan be lehessen költözni. Kiakasztottuk a kiakasztanivalókat, elhelyeztünk néhány lélekmelegítőt és máris könnyebben ment a munka.

Eljött hozzánk Györgyi is, Sha-Vi Land, aki megmentette a napot a festékkel, amit hozott nekünk. Nekiálltunk lefesteni a két széket, ami majd a varrós asztalunk előtt fog állni. Én befejeztem a kis asztalkám és bemaszatoltam a trófeát, ami korábban a bejárati ajtó felett volt a falon.


Érdekes dilemma elé állított ez a trófea, miközben festettem, végig beszélgettem vele, mert komolyan úgy éreztem, hogy ez a csont egyszer régen élt...és képtelen voltam elviselni a falon, viszont kidobni ugyanúgy képtelen lettem volna, ezért választottam ezt a megoldást. Komolyan hiszem, hogy az, hogy tovább használjuk és jó érzéssel tesszük ezt, jól fog elsülni.

A kalitka is zöld volt korábban, mivel lámpaernyőnek szánom, így ez is fehér lett....egy kis adalék...kalitkát festeni csak az üljön le, aki képes uralkodni magán, mert iszonyat türelemjáték...egyáltalán nem haladós, nem ígér és nem is ad gyors sikerélményt.


Miközben én az apróságokkal voltam elfoglalva és Dia a kellékeit pakolta össze, Györgyi lefestette a két szék keretét.

Dél körül hazaértem és otthon alig vártam, hogy nekiálljak a kárpitozásnak. A kis hokedlit is beborítottam, a két ülőfelületnél leeső darabokat összevarrva éppen elég anyagom maradt hozzá.

A mintákat citrasolv-val transzferáltam a házi szőttesre, amit sima kárpitos tűzőgéppel rögzítettem a keretekre.
Alig várom, hogy holnap összeillesszem őket!



Műhely születik 2.

Kézhez kaptuk tehát a kulcsot és akkor jött a pánik, hiszen egyikünknek sem volt és most sincsen különösebben pénze erre. Minimális keretből kellett gazdálkodnunk, ezért azt beszéltük meg, hogy minden sima fehér lesz, ez a legolcsóbb falfestési megoldás. A festés során az egyik szobában feljött a tapéta, ezért a nagy szobában lekaparta a festő gárdánk, akik Dia fiának és barátainak összeverbuválásából alakultak. És milyen jól tették! Rengeteget segítettek a komoly, fizikai munkában, ajtók, karnisok levétele, glettelés és festés, kaparás és még sorolhatnám. Szeretném ezen a helyen is kifejezni nekik örök hálámat!

Élmény volt ilyen jókép(esség)ű csapattal tölteni a napot!
Ahogy ott hagytak minket a fiúk, kezdődhetett a takarítás, de már itt is látszódott, óriási különbség lesz az eredeti állapothoz képest.

Szegény főbérlők biztosan nem gondoltak erre, amikor szabad kezet adtak...





Nézzük, mi fogyott időközben, hogy legyen egy nagyjából reális költségvetés a végére:
Vettünk egy nagy vödör fehér diszperziós falfestéket, OBI saját márkás. Na, ezt ne tegyétek, SOHA se SOHA! Valami iszonyat. Egy ezressel olcsóbb a Héránál, de ha vesztek, Hérát vegyetek. A zománcból kiindulva azt gondoltam, hogy az OBI saját márkás jó lesz...hát nem lett jó...Szinte egyáltalán nem fedett, vizesen teljesen áttetsző volt, száradás után láttuk csak nagyjából, hol lesz rendben és hol kell még kiegészíteni, javítani.
Ennek az ára ha jól emlékszem olyan 6000 Ft körül volt.
Vettünk még 1800 Ft-ért glettanyagot és kb 2000 Ft-ért csiszolóvásznat.
A kisbútorok és kütyük festéséhez 1 liter OBI saját márkás 2 in 1 zománcfestéket vettünk, az nagyjából 3600 Ft.
Az egyenleg eddig 13400 Ft körül mozog.

Mik a legfontosabb változások?

A falak mindenhol kifehéredtek, ez nagyon sokat számított, mert világosabbnak tűnik minden.
A falakról mindenhonnan mindent levettünk, karnisokat, falvédőket, a lyukakat betömtük festés előtt.

A festés után kitakarítottunk, amennyire tudtunk, de ez még egy darabig el fog tartani.
Az előszobában lefestettem a fogas alatti falvédő burkolatot, hogy beolvadjon a falba és levettük a trófeákat, hogy némileg barátságosabb kiegészítőket tegyünk a helyükre:
A koncolasztal és a két sámli már itt volt és ennek nagyon örültünk, csak néhány kiegészítő kellett, hogy életre keljen a dolog.





A nagy szobában a kopott, foltos fal jó háttér lesz a míves dolgoknak, amit oda tervezünk még tenni, bár sokaknak lehet tőle rossz érzése, ez elég megosztó megoldás. Mindenesetre kétségtelenül a legolcsóbb. A fiúk lekaparták a fűrészporos tapétát és ez volt alatta...kértem, hagyják így...nem értették, de szót fogadtak.


Úgy gondoltuk, ne csak a fal legyen fehér, illesszük össze a sok apróságot színben minden szobában, minden szinten, ezért amit csak tudtunk és tudunk, folyamatosan festünk le fehérre, hogy passzoljon. A sarokszekrény és a tálaló egyelőre kölcsönben vannak nálunk, ezért azok tulaját még meg kell győzni arról, hogy a festéssel csak jót teszünk ezekkel a darabokkal.



Műhely születik.

Az úgy volt, hogy van nekem itt egy barátnőm...több is, de Dia az, akivel a leginkább megtaláltam a hangot. Együtt járunk piacra és ezek a hajnali beszélgetések elég nyilvánvalóvá tették, hogy jól kijövünk, jól együtt tudnánk dolgozni. Dia korábbi műhelye nagyon kicsi volt és szüksége volt egy nagyobbra, nekem pedig egy kicsi is elég lett volna, csak legyen valami.
Ezért nagyon megörültünk ennek a lehetőségnek, egy három szobás lakást tudtunk kibérelni igazán jutányos áron. Ráadásul még felezünk is.
Jöjjenek tehát a képek, milyen volt akkor, amikor még nem "tettük be a lábunkat":